Minden annyira reménytelen és hiábavaló. Az élet, a jelen, a jövő, a szerelem, a barátok... Aki azt állítja, hogy erős vagyok, nem ismer igazán. Soha nem voltam gyengébb és sebezhetőbb, mint az elmúlt évben. Gyerekként könnyen feldolgoztam, mikor apa a szemem láttára próbálta megölni anyát, vagy mikor esténként, részegen hazaesett és éjjel terrorizált minket. Zokogtam, de nem fogtam fel mi történik vagy hogy a rendőrök miért nem tesznek semmit, miért vonják meg a vállukat és tekintenek el az ügyek felett. Már belátom, hogy ez anyának, mint szerelmes nőnek volt a legfájdalmasabb.
Ez az, ami bárkit képes tönkretenni és mikor azt hinném, hogy már nem sírhatok többet és nem fájhat jobban, rá kell jönnöm, hogy közel sincs vége. Nem tudok elszakadni - talán nem is akarok elszakadni, sőt, biztos így van -, mert szeretem. Mindig azzal igyekszem vigasztalni magam, hogy ez a szerelem a legigazabb, akkor is, ha csak én érzem így, ha Ő mást... Félek hogy egyszer elérem a határaimat, mikor nem bírok többet elviselni. Túl gyakran érzem, hogy közel járok ehhez, az utóbbi időben rengeteget gondoltam arra, milyen lenne megszűnni létezni. Milyen egyszerű és kellemes volna. Nem lenne semmi, csupa üresség mindenhol, bennem is. Érzem hogy retteg a gondolattól, de nem miattam, én nem érek Neki annyit. Mindig csak másodrangú leszek, az örök második, akkor is ha néha-néha ott a remény.
Egyszer úgy fogom végezni, mint Sibyl Vane. Drámai vég, meghalnék a szerelemért, a szerelem miatt. Ő pedig ugyanúgy elfelejtené, ahogy azt Dorian Gray tette. Milyen szomorú.